Nagyon szubjektív beszámoló életem első tengeri vitorlázásáról
„Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak!
Tükröd ő, hullámló végtelenje
Minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne …”
(Charles Baudelaire: Az ember és a tenger)
„Itt ülök csillámló sziklafalon” … és nézem a TENGERT. Végtelensége, titokzatos fensége megigéz. Megállítanám a pillanatot, de az sietve elszalad. Szerelmes leszek az Életbe, a csalfa szeretőbe, ki el fog hagyni egykor, de most pazar ajándékul nyújtja a TENGERT. Látni, hallani, érezni akarom minden apró rezdülését … gond, baj, bánat messze, a szárazföldön marad … vitorlás repít a TENGER közepére.
A hajó neve Equator, testvére annak a hajónak, amivel Gál József és családja körül hajózta a Földet.
Budapestről Szlovéniába, Izolára eljutni igen egyszerű, nem kell hozzá sem térkép sem GPS, csak figyelni kell a táblákat, végighajtani az M-7-esen Tornyiszentmiklósig, majd Maribor, Ljubljana, Koper az irány, s 570 km megtétele után, 8 óra elteltével ott a TENGER. (és máris nagyon boldog minden ember).
2009.október 23-án 7.40 körül indulunk. Egy autóval és egy kis busszal megyünk, Constantin Lascu a hajó skippere, és az általa toborzott 7 fős legénység. Izola sötét, gomolygó felhőkkel és csepergő esővel fogad. A legénység három tagja élete első tengeri vitorlázására érkezett, egyikük régen sokat vitorlázott a Balatonon, nagyhajós papírt is szerzett, de most rémülten szembesül a ténnyel, hogy a hajót csak egy keskeny palló segítségével tudja megközelíteni, nem mint a Balatonon, hogy beugrunk a jó öreg kalózokba! Szerencsére jó emberek találkoztak ezen a hajón. Mindenki segít a bizonytalankodónak, aki hálából másnapra megtanul (no nem a vízen, hanem) a pallón járni. A kikötőben sok hajó készül téli álomra, és lévén október vége, igen kevés az elszánt hajós, aki meg akarja hódítani a trieszti öblöt, de Tin kapitány legénysége ilyen. Üdvözlés, ülőfogadás, eligazítás, bemutatkozó beszélgetés a hajó orrában. Séta az esőben … szolid vacsora egy közeli pizza étteremben …. Cihelődés, vackolás … s mint lágy bölcső ringat álomba a hajó és a kikötőben megszelídült TENGER.
Október 24. szombat
Hajnali 4-kor ébredek, fütyülnek a kötelek, az árbocok inganak. Hallottam valami Bora nevű szélről, úgy tűnik ő is üdvözlésünkre sietett és most bemutatkozik. Elmélázok, ha a kikötőben ilyen erős a szél mi lehet a nyílt tengeren? Anyám jut eszembe, aki sehogy nem értette, miért nem otthon kényeztetem magam egy wellness hétvégén, miért kell nekem a TENGER? Miért? Csak! Mert leírhatatlanul és kimondhatatlanul szeretem és nagyon hiányzik ha hosszabb ideig nem láthatom. A szél megszelídül, s mi kifutunk a kikötőből. Piran irányába hajózunk, kapitányunk gondosan teszteli ki, mennyire tud vitorlázni. Horgonyon állva nézzük Pirán tengerpartjának késő ősszel is, nyüzsgő életét, s közben, a sirályokat is ízes falatokkal kínálva, elfogyasztjuk, ebédünket. Fényképezek. (ezt nehezen viselik a többiek, de szerencsére nem dobnak a vízbe büntetésből, mint hajdanán a Balatonon) Vitorlásverseny van, pár kisebb hajó beborul a vízbe, küzdenek, győznek,felállítják a hajót. Felhúzzuk a horgonyt és visszaindulunk. Felhők kerülgetik a napot, a TENGER szürkés, ezüstös színbe öltözött… Az első kikötést nem vállalja senki, így Tin kapitány a legénység aktív közreműködésével, bravúros rutinnal, irányítja a helyére Equatort. Vacsora Piránban egy kellemes, „kalózok kincseit őrző” étteremben. Kint ülünk, és nem fázunk. Bent magyarok is vannak … összemosolygunk. Megnézzük a városka csillagfényes főterét, majd autóval kanyargunk a hegyoldalon, s a „félhold fakó fényében” kémleljük a fel-fel bukkanó TENGER távoli fényeit.
Október 25. vasárnap
Hajnali 5-kor kiosonok a hajó orrából a fedélzetre… Halálos nagy csend a kikötőben. A hajók árbocaikat nézegetik a tükörsima vízen. Itt-ott piszkos-rózsaszín felhők az égen, a lassú léptekkel távozó éjszaka színeiben pompázik minden. Távolról kakaskukorékolás hallatszik, a hangulat múltat idéző. Életem különleges pillanatai jutnak eszembe. Megköszönöm rég halott apámnak, hogy már gyerekkoromban megtanított arra, hogy észrevegyem a múló élet – pénzzel meg nem fizethető - örök csodáit. Lágy szellő érkezik és felborzolja a víz felszínét, eltűnnek a tükröződő árbocok. A vízen mindenütt ezüstösen csillogó hullámembriók, ők sosem nőnek fel, nem lesznek igazi nagy hullámok, azért születtek, hogy megbontsák a hajnali harmóniát. Ébredezik a kikötő, és az Equator legénysége. Hamarosan kihajózunk. Szépen, ügyesen, mintha mindig együtt vitorláztunk volna. Úti célunkról megoszlanak a vélemények, egyesek Triesztbe mennének, a vérbeli versenyzők a távoli Velencét szeretnék meghódítani. Fényképezem a legénységet, egyre rosszabbul viselik, a TENGER békésen tűri … rá mindig számíthatok. Úti célként nem kiütéssel, de győz Velence. Ragyogó napsütésben, hátszélben 5-6 csomó sebességgel röpül a hajó a vízen. A két harmincas, kiváló vitorlásversenyző úgy dönt – ha már ilyen jó hátszél van – elő a spinakkerrel. A hajó díszbe öltözik, igen impozáns látvány a „széllel bélelt” hátszélvitorla. Gyönyörködünk benne, megérte a fáradságot, hogy felhúztuk. Nehéz a hajóról fényképezni, de kisérletezek vele, ő nem tiltakozik. Az árboc tövében hasalva, órákon át nézem a TENGERT. Hallgatom a hullámok zenéjét, érzem a roppant víztömeg kellemes ringatását és boldog vagyok. Fájdalmasan szép minden. Könnyek szöknek a szemembe, sósak mint a TENGER vize. Lenyugodni készül a Nap. Megérdemli a pihenést, nagyon kitett magáért, bearanyozta életünket, és távozóban a TENGERT. Elegánsan ment, aprócska léptekkel, vöröslő felhők búcsúztatták. Közben megjelent az égbolton a Hold, és ezüst hidat rajzolt a TENGERRE, Szerb Antalnak Az utas és a holdvilág című regényét idézte emlékezetembe. A Hold és a csillagok róják örök útjukat az égi ösvényeken és rádöbbentik az embert parányi voltára. Örülök, hogy az éjszaka bársonyos, fekete leplébe burkolózva, a TENGEREN szemlélhetem e naponta ismétlődő csodát. A távolban hatalmas, többemeletes, luxus turistahajók szelik át a tengert. Nem kívánkozom oda. Szegény hajók milyen kiszolgáltatott mind. Mennyire a szerencse függvénye hogyan alakul a sorsuk, pont mint az embereké. Nehezen fogy a távolság. Velence sokkal távolabb van, mint azt gondoltuk. De előbb-utóbb minden út véget ér. A velencei vitorláskikötőt megtalálni nappal sem egyszerű feladat. Mindenki a zöld és piros kikötői fényeket figyeli, no meg a cölöpöket. Szomorúan állapítom meg, hogy zseblámpámnál egy szentjánosbogár is jobban világít. Gond nélkül kikötünk, kapitányunk tapasztalt hajós, érti a dolgát biztonságban van a hajó és a legénység. Páran elmennek a Szent Márk térre és sok ember társaságában a Száztagú cigányzenekarunk muzsikáját hallgatják a velencei éjszakában. Nyugovóra tér Velence és a megfáradt hajósok.
Október 26. hétfő
Napfelkeltét fényképezek, néhányan a másfél milliárdot érő csodahajót nézegetik. Mondok egy arrivederci-t a társaságnak, és lépek(ahogyan mondta az egyik diák az iskolában), két órára enyém az ébredező város. Fényképezek … a tegnapi rendezvény kellékeit rakják fel egy kisebb szállítóhajóra … a hajó kutyája türelmesen vár, figyeli a turistákat, amikor észreveszi, hogy fényképezem, modellként viselkedik, a szebbik profilját mutatja, nyakában elegáns kendő. A fal tövében érdekes pasi üldögél, újságot olvas … később előszedi akvarelljeit. Kutyák sétáltatják pórázon vezetett gazdijaikat. Jó lenne beülni –csak a hangulat kedvéért- egy kis reggeliző büfébe, de az idő nem engedi… az egyikbe betér egy galamb és bent totyog az üzletben, még a pult mögé is bemegy, senki nem üldözi. A vaporettók telve dolgukra siető emberekkel. A Szent Márk téren délelőtt fél kilenckor még alig van ember …galambok, sirályok, gyerekek sertepertélnek. Letérek a szokásos útvonalakról, erősen koncentrálva, hogy el ne tévedjek …bemegyek egy templomba, látogatás egy ékszerdobozban … a templomok csendje … de rohanni kell tovább …. Hány nap még Velence és meddig tart a világ? Globális felmelegedés!!! Mi lesz veled Velence? Mi lesz veled FÖLD és emberiség? A komor gondolatok sem tudják elrontani a jelen szent áhítatát. Elhatározom, hogy eljövök Velencébe és eltöltök itt két hetet. Elég lesz? Nem hiszem. Kihajózunk. A Nap tombol az égen és mi városnézésre indulunk az Equatorral. A hajó orrában ülök és mint mindig ha nagyon boldognak érzem magam potyognak a könnyeim, de a napnak egy sugára észreveszi és azonnal fel is szárítja. Nagy a nyüzsgés a vízen, „taxi” húz el mellettünk szenvedélyes olasz zene szól, őszülő „mácsó” vezeti a hajót. Gyermekké tett ez a város … önfeledten integetek a mellettünk elhaladó hajón ülőknek, akiket megérintett a pillanat, visszaintenek, … láthatatlan szálak kötnek össze minket … önfeledten boldogokat … s hogy teljes legyen a varázslat, megszólalnak a harangok, hangjuk régi századokat idéz. Hajónkon a jelen hősei nekivágnak a visszaútnak … azt még nem tudjuk, hogy hajnali 5-re érkezünk majd vissza az izolai kikötőbe … A visszaút kezdetén tükörsima a TENGER, verőfényben úszik … próbálom megérezni, hogyan kell irányban tartani a hajót … skipperünk arra tanít, hogy kicsit mozdítsak a kormánykeréken és figyeljem mit csinál a hajó … és az idő sietve szalad. A naplementét most a hajó végénél ülve fényképezem, hidegebb az éjszaka mint tegnap volt. Beöltözöm űrhajósnak és ameddig csak lehet a hajó tetején hasalva hallgatom csendjét és nézem a TENGERT by night! Méteres hullámok dobálják hajónkat. Itt az ideje, hogy kipróbáljam magam. Lemegyek a hajó orrába, ahol ilyen viszonyok között a legkönnyebb „megkapni” a tengeri betegséget. Elhatározom, hogy nem lesz semmi bajom, még ásványvizet is iszom, s várom a következményeket. Szerencsére semmi. A legénység két tagja ezt nem mondhatja el magáról, a hajó farában utaznak és nem a szentimentalizmus uralja el őket, mint engem. A legnagyobb hullámzás közepette írom a naplómat a hajó orrában. Jön a kis ördög és olyan gondolatokat sugall, hogy mi lenne ha pl. egy kis rés támadna valahol a hajó testén … de Isten tenyerén hordoz minket és baj nélkül kötünk ki. Körülbelül tizenhét órai vitorlázás után én még mindig nem unom a tengert! Ha rendeznének valahol egy olyan versenyt, hogy ki mennyi időt tud a tenger közelségében eltölteni, anélkül, hogy máshová kívánkozna azt hiszem azonnal beneveznék.
Október 27-én hajnali 6 órakor a legénység pár órás nyugovóra tér. Megint a hajó tetején találok megfelelő helyet és természetesen a TENGERT szemlélve hallgatom a kikötői csendet. A mellettünk lévő hajó árbocának tetejére felrepül egy dolmányos varjú (a vérmezői dolmányosok távoli rokona) és hangos károgással hívja fel magára a figyelmet: Kár! Kár! Kár! - mondja, s én azt gondolom, hogy nagyon kár, hogy ilyen gyorsan vége már. Kapitányunk elmondja, hogyan találom meg a kikötőben azt a helyet, ahonnan legszebb a táj. Elvonulok, és jól ott felejtem magam. Természetesen nem a szépen kiépített teraszra megyek, hanem a sziklákon ülve szemlélem a fátyolos, reggeli fényben fürdő tájat. Apró hullámok ostromolják a sziklákat, rajban úszó kis halak mintegy vezényszóra egyszerre emelik ki a fejüket a vízből, köszönnek nekem, a hálás közönségnek majd szabadon, boldogan úsznak tovább és élnek vidáman, „mint hal a vízben”. Nekem meg lassan indulnom kell haza a forgalmas nagyvárosba, s élni tovább, „mint hal a szatyorban”. Kinek mi a Sorsa, legyen elégedett vele! Búcsút mondok a TENGERNEK, visszamegyek a hajóhoz. Sajnos lemaradtam a kapitány búcsúszavairól. A kezdet mindig szebb, mint valaminek a vége. A nap maradásra csábít, a TENGER is, de nem lehet. Menni muszáj! Otthon vár a mókuskerék, a józan robot, a tülekedés, a kitartó betartás hangulata. Eldöntöm, hogy most jó ideig senki nem fogja lehervasztani a mosolyt az arcomról és semmivel nem fogom magam felbosszantani. Erőt merítettem a TENGER végtelenségéből. Újból a sorsom része lett, többé nem leszek hűtlen hozzá, amikor csak tehetem, meglátogatom. Otthon pedig próbálok Marcus Aurelius szavainak megfelelően élni: „Légy, mint szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak, az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsendesül a habzó forgatag”.
Budapest, 2009. november 9.
Írta: Rácz Éva az Equator legénységének egyik tagja
Az utakról érdeklődni lehet:
Skipper: Lascu Constantin
www.skipperoktatas.hu
„Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak!
Tükröd ő, hullámló végtelenje
Minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne …”
(Charles Baudelaire: Az ember és a tenger)
„Itt ülök csillámló sziklafalon” … és nézem a TENGERT. Végtelensége, titokzatos fensége megigéz. Megállítanám a pillanatot, de az sietve elszalad. Szerelmes leszek az Életbe, a csalfa szeretőbe, ki el fog hagyni egykor, de most pazar ajándékul nyújtja a TENGERT. Látni, hallani, érezni akarom minden apró rezdülését … gond, baj, bánat messze, a szárazföldön marad … vitorlás repít a TENGER közepére.
A hajó neve Equator, testvére annak a hajónak, amivel Gál József és családja körül hajózta a Földet.
Budapestről Szlovéniába, Izolára eljutni igen egyszerű, nem kell hozzá sem térkép sem GPS, csak figyelni kell a táblákat, végighajtani az M-7-esen Tornyiszentmiklósig, majd Maribor, Ljubljana, Koper az irány, s 570 km megtétele után, 8 óra elteltével ott a TENGER. (és máris nagyon boldog minden ember).
2009.október 23-án 7.40 körül indulunk. Egy autóval és egy kis busszal megyünk, Constantin Lascu a hajó skippere, és az általa toborzott 7 fős legénység. Izola sötét, gomolygó felhőkkel és csepergő esővel fogad. A legénység három tagja élete első tengeri vitorlázására érkezett, egyikük régen sokat vitorlázott a Balatonon, nagyhajós papírt is szerzett, de most rémülten szembesül a ténnyel, hogy a hajót csak egy keskeny palló segítségével tudja megközelíteni, nem mint a Balatonon, hogy beugrunk a jó öreg kalózokba! Szerencsére jó emberek találkoztak ezen a hajón. Mindenki segít a bizonytalankodónak, aki hálából másnapra megtanul (no nem a vízen, hanem) a pallón járni. A kikötőben sok hajó készül téli álomra, és lévén október vége, igen kevés az elszánt hajós, aki meg akarja hódítani a trieszti öblöt, de Tin kapitány legénysége ilyen. Üdvözlés, ülőfogadás, eligazítás, bemutatkozó beszélgetés a hajó orrában. Séta az esőben … szolid vacsora egy közeli pizza étteremben …. Cihelődés, vackolás … s mint lágy bölcső ringat álomba a hajó és a kikötőben megszelídült TENGER.
Október 24. szombat
Hajnali 4-kor ébredek, fütyülnek a kötelek, az árbocok inganak. Hallottam valami Bora nevű szélről, úgy tűnik ő is üdvözlésünkre sietett és most bemutatkozik. Elmélázok, ha a kikötőben ilyen erős a szél mi lehet a nyílt tengeren? Anyám jut eszembe, aki sehogy nem értette, miért nem otthon kényeztetem magam egy wellness hétvégén, miért kell nekem a TENGER? Miért? Csak! Mert leírhatatlanul és kimondhatatlanul szeretem és nagyon hiányzik ha hosszabb ideig nem láthatom. A szél megszelídül, s mi kifutunk a kikötőből. Piran irányába hajózunk, kapitányunk gondosan teszteli ki, mennyire tud vitorlázni. Horgonyon állva nézzük Pirán tengerpartjának késő ősszel is, nyüzsgő életét, s közben, a sirályokat is ízes falatokkal kínálva, elfogyasztjuk, ebédünket. Fényképezek. (ezt nehezen viselik a többiek, de szerencsére nem dobnak a vízbe büntetésből, mint hajdanán a Balatonon) Vitorlásverseny van, pár kisebb hajó beborul a vízbe, küzdenek, győznek,felállítják a hajót. Felhúzzuk a horgonyt és visszaindulunk. Felhők kerülgetik a napot, a TENGER szürkés, ezüstös színbe öltözött… Az első kikötést nem vállalja senki, így Tin kapitány a legénység aktív közreműködésével, bravúros rutinnal, irányítja a helyére Equatort. Vacsora Piránban egy kellemes, „kalózok kincseit őrző” étteremben. Kint ülünk, és nem fázunk. Bent magyarok is vannak … összemosolygunk. Megnézzük a városka csillagfényes főterét, majd autóval kanyargunk a hegyoldalon, s a „félhold fakó fényében” kémleljük a fel-fel bukkanó TENGER távoli fényeit.
Október 25. vasárnap
Hajnali 5-kor kiosonok a hajó orrából a fedélzetre… Halálos nagy csend a kikötőben. A hajók árbocaikat nézegetik a tükörsima vízen. Itt-ott piszkos-rózsaszín felhők az égen, a lassú léptekkel távozó éjszaka színeiben pompázik minden. Távolról kakaskukorékolás hallatszik, a hangulat múltat idéző. Életem különleges pillanatai jutnak eszembe. Megköszönöm rég halott apámnak, hogy már gyerekkoromban megtanított arra, hogy észrevegyem a múló élet – pénzzel meg nem fizethető - örök csodáit. Lágy szellő érkezik és felborzolja a víz felszínét, eltűnnek a tükröződő árbocok. A vízen mindenütt ezüstösen csillogó hullámembriók, ők sosem nőnek fel, nem lesznek igazi nagy hullámok, azért születtek, hogy megbontsák a hajnali harmóniát. Ébredezik a kikötő, és az Equator legénysége. Hamarosan kihajózunk. Szépen, ügyesen, mintha mindig együtt vitorláztunk volna. Úti célunkról megoszlanak a vélemények, egyesek Triesztbe mennének, a vérbeli versenyzők a távoli Velencét szeretnék meghódítani. Fényképezem a legénységet, egyre rosszabbul viselik, a TENGER békésen tűri … rá mindig számíthatok. Úti célként nem kiütéssel, de győz Velence. Ragyogó napsütésben, hátszélben 5-6 csomó sebességgel röpül a hajó a vízen. A két harmincas, kiváló vitorlásversenyző úgy dönt – ha már ilyen jó hátszél van – elő a spinakkerrel. A hajó díszbe öltözik, igen impozáns látvány a „széllel bélelt” hátszélvitorla. Gyönyörködünk benne, megérte a fáradságot, hogy felhúztuk. Nehéz a hajóról fényképezni, de kisérletezek vele, ő nem tiltakozik. Az árboc tövében hasalva, órákon át nézem a TENGERT. Hallgatom a hullámok zenéjét, érzem a roppant víztömeg kellemes ringatását és boldog vagyok. Fájdalmasan szép minden. Könnyek szöknek a szemembe, sósak mint a TENGER vize. Lenyugodni készül a Nap. Megérdemli a pihenést, nagyon kitett magáért, bearanyozta életünket, és távozóban a TENGERT. Elegánsan ment, aprócska léptekkel, vöröslő felhők búcsúztatták. Közben megjelent az égbolton a Hold, és ezüst hidat rajzolt a TENGERRE, Szerb Antalnak Az utas és a holdvilág című regényét idézte emlékezetembe. A Hold és a csillagok róják örök útjukat az égi ösvényeken és rádöbbentik az embert parányi voltára. Örülök, hogy az éjszaka bársonyos, fekete leplébe burkolózva, a TENGEREN szemlélhetem e naponta ismétlődő csodát. A távolban hatalmas, többemeletes, luxus turistahajók szelik át a tengert. Nem kívánkozom oda. Szegény hajók milyen kiszolgáltatott mind. Mennyire a szerencse függvénye hogyan alakul a sorsuk, pont mint az embereké. Nehezen fogy a távolság. Velence sokkal távolabb van, mint azt gondoltuk. De előbb-utóbb minden út véget ér. A velencei vitorláskikötőt megtalálni nappal sem egyszerű feladat. Mindenki a zöld és piros kikötői fényeket figyeli, no meg a cölöpöket. Szomorúan állapítom meg, hogy zseblámpámnál egy szentjánosbogár is jobban világít. Gond nélkül kikötünk, kapitányunk tapasztalt hajós, érti a dolgát biztonságban van a hajó és a legénység. Páran elmennek a Szent Márk térre és sok ember társaságában a Száztagú cigányzenekarunk muzsikáját hallgatják a velencei éjszakában. Nyugovóra tér Velence és a megfáradt hajósok.
Október 26. hétfő
Napfelkeltét fényképezek, néhányan a másfél milliárdot érő csodahajót nézegetik. Mondok egy arrivederci-t a társaságnak, és lépek(ahogyan mondta az egyik diák az iskolában), két órára enyém az ébredező város. Fényképezek … a tegnapi rendezvény kellékeit rakják fel egy kisebb szállítóhajóra … a hajó kutyája türelmesen vár, figyeli a turistákat, amikor észreveszi, hogy fényképezem, modellként viselkedik, a szebbik profilját mutatja, nyakában elegáns kendő. A fal tövében érdekes pasi üldögél, újságot olvas … később előszedi akvarelljeit. Kutyák sétáltatják pórázon vezetett gazdijaikat. Jó lenne beülni –csak a hangulat kedvéért- egy kis reggeliző büfébe, de az idő nem engedi… az egyikbe betér egy galamb és bent totyog az üzletben, még a pult mögé is bemegy, senki nem üldözi. A vaporettók telve dolgukra siető emberekkel. A Szent Márk téren délelőtt fél kilenckor még alig van ember …galambok, sirályok, gyerekek sertepertélnek. Letérek a szokásos útvonalakról, erősen koncentrálva, hogy el ne tévedjek …bemegyek egy templomba, látogatás egy ékszerdobozban … a templomok csendje … de rohanni kell tovább …. Hány nap még Velence és meddig tart a világ? Globális felmelegedés!!! Mi lesz veled Velence? Mi lesz veled FÖLD és emberiség? A komor gondolatok sem tudják elrontani a jelen szent áhítatát. Elhatározom, hogy eljövök Velencébe és eltöltök itt két hetet. Elég lesz? Nem hiszem. Kihajózunk. A Nap tombol az égen és mi városnézésre indulunk az Equatorral. A hajó orrában ülök és mint mindig ha nagyon boldognak érzem magam potyognak a könnyeim, de a napnak egy sugára észreveszi és azonnal fel is szárítja. Nagy a nyüzsgés a vízen, „taxi” húz el mellettünk szenvedélyes olasz zene szól, őszülő „mácsó” vezeti a hajót. Gyermekké tett ez a város … önfeledten integetek a mellettünk elhaladó hajón ülőknek, akiket megérintett a pillanat, visszaintenek, … láthatatlan szálak kötnek össze minket … önfeledten boldogokat … s hogy teljes legyen a varázslat, megszólalnak a harangok, hangjuk régi századokat idéz. Hajónkon a jelen hősei nekivágnak a visszaútnak … azt még nem tudjuk, hogy hajnali 5-re érkezünk majd vissza az izolai kikötőbe … A visszaút kezdetén tükörsima a TENGER, verőfényben úszik … próbálom megérezni, hogyan kell irányban tartani a hajót … skipperünk arra tanít, hogy kicsit mozdítsak a kormánykeréken és figyeljem mit csinál a hajó … és az idő sietve szalad. A naplementét most a hajó végénél ülve fényképezem, hidegebb az éjszaka mint tegnap volt. Beöltözöm űrhajósnak és ameddig csak lehet a hajó tetején hasalva hallgatom csendjét és nézem a TENGERT by night! Méteres hullámok dobálják hajónkat. Itt az ideje, hogy kipróbáljam magam. Lemegyek a hajó orrába, ahol ilyen viszonyok között a legkönnyebb „megkapni” a tengeri betegséget. Elhatározom, hogy nem lesz semmi bajom, még ásványvizet is iszom, s várom a következményeket. Szerencsére semmi. A legénység két tagja ezt nem mondhatja el magáról, a hajó farában utaznak és nem a szentimentalizmus uralja el őket, mint engem. A legnagyobb hullámzás közepette írom a naplómat a hajó orrában. Jön a kis ördög és olyan gondolatokat sugall, hogy mi lenne ha pl. egy kis rés támadna valahol a hajó testén … de Isten tenyerén hordoz minket és baj nélkül kötünk ki. Körülbelül tizenhét órai vitorlázás után én még mindig nem unom a tengert! Ha rendeznének valahol egy olyan versenyt, hogy ki mennyi időt tud a tenger közelségében eltölteni, anélkül, hogy máshová kívánkozna azt hiszem azonnal beneveznék.
Október 27-én hajnali 6 órakor a legénység pár órás nyugovóra tér. Megint a hajó tetején találok megfelelő helyet és természetesen a TENGERT szemlélve hallgatom a kikötői csendet. A mellettünk lévő hajó árbocának tetejére felrepül egy dolmányos varjú (a vérmezői dolmányosok távoli rokona) és hangos károgással hívja fel magára a figyelmet: Kár! Kár! Kár! - mondja, s én azt gondolom, hogy nagyon kár, hogy ilyen gyorsan vége már. Kapitányunk elmondja, hogyan találom meg a kikötőben azt a helyet, ahonnan legszebb a táj. Elvonulok, és jól ott felejtem magam. Természetesen nem a szépen kiépített teraszra megyek, hanem a sziklákon ülve szemlélem a fátyolos, reggeli fényben fürdő tájat. Apró hullámok ostromolják a sziklákat, rajban úszó kis halak mintegy vezényszóra egyszerre emelik ki a fejüket a vízből, köszönnek nekem, a hálás közönségnek majd szabadon, boldogan úsznak tovább és élnek vidáman, „mint hal a vízben”. Nekem meg lassan indulnom kell haza a forgalmas nagyvárosba, s élni tovább, „mint hal a szatyorban”. Kinek mi a Sorsa, legyen elégedett vele! Búcsút mondok a TENGERNEK, visszamegyek a hajóhoz. Sajnos lemaradtam a kapitány búcsúszavairól. A kezdet mindig szebb, mint valaminek a vége. A nap maradásra csábít, a TENGER is, de nem lehet. Menni muszáj! Otthon vár a mókuskerék, a józan robot, a tülekedés, a kitartó betartás hangulata. Eldöntöm, hogy most jó ideig senki nem fogja lehervasztani a mosolyt az arcomról és semmivel nem fogom magam felbosszantani. Erőt merítettem a TENGER végtelenségéből. Újból a sorsom része lett, többé nem leszek hűtlen hozzá, amikor csak tehetem, meglátogatom. Otthon pedig próbálok Marcus Aurelius szavainak megfelelően élni: „Légy, mint szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak, az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsendesül a habzó forgatag”.
Budapest, 2009. november 9.
Írta: Rácz Éva az Equator legénységének egyik tagja
Az utakról érdeklődni lehet:
Skipper: Lascu Constantin
www.skipperoktatas.hu
